Tudod mi a magány? Az egyedüllét? De ezt csak az az ember érzi, akinek sok ismerőse van, sok barátja, sok szerette, de ők mindig magára hagyják. Nekem ez a magány. Tudom, nem szoktam ilyen témájú bejegyzéseket írni, de már régóta kikívánkozik ez belőlem. Mindenki a szerelmet keresi, valakit, aki mellett boldog, aki mellett önmaga lehet. De tudjátok ez nagyon nem minden. Hiába van nekem párom. Hiába szeretem őt mindennél jobban, hiába adtam fel érte mindent, szó szerint. Hiába távolodtak el tőlem a barátaim, akik így nem is tűnnek már annyira fene nagy barátoknak. Még is egyedül vagyok.

Valamiért soha nem én vagyok a fontos. Valamiért én vagyok az, aki hanyagolható. Ezt soha nem értettem. Alapvetően kedves vagyok, segítőkész, és ezért az emberek folyton kihasználnak. De én nem tudok gonosz lenni azokkal, akik segítségért fordulnak hozzám. És mégis, hiába szeretek valakit mindennél jobban. Hiába adnám a kezébe az életem, mégsem lehetek én az első, a legfontosabb. Annyira nagy kérés, hogy szeretnék valamilyen programot csinálni, amit képesek vagyunk finanszírozni, akkor az miért nem olyan fontos, mint az, hogy a fiúk mikor érnek rá?

Meguntam. Tudtad, hogy azt meglehet unni, hogy annyi emberhez kell igazodni, akiket valójában nem is ismersz? Rossz érzés, hogy ha én felvetek egy programot, akkor az csak akkor valósul meg, ha a párom barátai is engedélyt adnak rá. Kérdem én, kit érdekelnek a barátok? Miért a párom barátai irányítják a mi kapcsolatunkat? Nem értem.

Valamiért én mindig kifogom ezeket a kapcsolatokat. Mindig azt ígérik, hogy mások lesznek, mint az előző. De ez tart 1-2 hónapig, aztán minden kezdődik elölről. Ha nem a család utál, máig nem értem milyen okokból, akkor a barátok. Mindig lesz valaki. Az én szüleim bezzeg mindenkit elfogadnak, megmondják, hogy ha nem kedvelik, de olyan sose volt, hogy eltiltottak valakitől. Sajnos az én barátaim, se örültek ennek a kapcsolatnak, de én képes voltam felfogni, hogy akkor nem igazi barátok. Kezd elegem lennie ezekből, hogy a szexuális életünk, vagyis leginkább az én szokásaimat tárgyalják ki undorító hangnemben, úgy, ahogy szerintem senkinek se kellene a barátnőjéről beszélnie. Elegem van abból is, hogy egy rohadt (már elnézést a kifejezésért) strandra nem tudunk elmenni. Persze, hogy ne legyen gáz a barátai előtt, mindenkit meghívok, hogy menjünk sokan (hátha így nem lesz hiszti). De mi ad Isten? Így is hiszti van. Mert jaj de gáz a strand 40 fokban... Mert ki az a hülye (jaj sajnálom, hogy most így beszélek, de ideges vagyok, és jobb szavakat nem tudok), aki 550 forintot nem tud kifizetni, azért, hogy együtt legyünk, sokan bulizzunk egy strandon egy teljes napot, de a kondira rá tud szánni havi 8000ret. Értem én a kondi fontosabb. De nekem senki ne akarja megmagyarázni, hogy ilyen időben nem megy soha vízpartra. Sajnálom ezt a bejegyzést, tényleg, nem kellene erről írnom, hisz nem ez a blog témája, de már nem tudom senkivel se megbeszélni. Már egyedül vagyok teljesen és szomorú vagyok.
Összetörtem.